Nem tudnám megmondani, hány emberrel találkoztam és beszélgettem az úton de nem tévedek nagyot, ha ezer körüli számra gondolok. Többségük minden napi emberke, ne értsük félre ezt a kifejezést, ez nem minösítés csak azt jelenti, hogy nem beszélgettem velük vagy ha igen nem maradt különösebb emlékezni való de jó páran igen csak színes egyéniségek voltak.
Találkoztam emberekkel Argentinától New Zelandon át, Japánon, Koreán keresztül a Fidji szigeteken élökkel, norvégokkal, németekkel, magyarokkal. kanadaiakkal, izlandiakkal, osztrákokkal, amerikaiakkal, olaszokkal és még ki tudja mennyi más országból való lelkekkel. Ami mindenkiben közös volt, az elszánáson kívül, hogy végig járjuk az utat, az a felszabadultság s szellemi frissesség, nyitottság a többi utitárs felé. Sokan voltak akik valamiféle fogadalmat tettek s jó páran olyanok is akik akik valmi feloldást, segítséget vártak az út teljesítésétöl. Nem volt kevés azok száma sem, akik "csak" kikapcsolódást, a minden napi gondokból való kiszakadást akarták elérni.
Ezek közül az emberek közül szeretnék bemutatni néhányat. A nevek kitaláltak, nem mindegyiknek a nevére emlékszem, de ez nem is fontos.
Wolfgang Németországból.
A germán óriás. Két méter magas 110 kg-os kovácsmester, mintha az 1800-as évekböl maradt volna vissza. Lábszár középig érö söték kék lenvászon tunika, vastag bör övvel összefogva a derekán, a ruha eljére a fésüs kagyló hímezve. Az övön mindkét oldalon egy-egy kis bör táska. Mezítlábra, egyszerü, vékonytalpú cipö.
Két börböl készült tarisznya, átellenesen vállon hordozva s egy legalább 250 cm-es bot, husáng, melynek a tetejére ivótök s a fésüs kagyló rákötözve. Az öltözéket egy úszósapka szerü fejfedö egészíti ki, vászonból. Egy Frankfurt melleti kis faluban üzi a mesterségét, nös, két gyereke van. Természetesen szöke és kék szemü. A negyvenes évei elején járhat. Az egész jelenség kirívóan más mint a sok modern csudacuccokkal felszerelt tömeg. Kitünöen beszél angolul, nem probléma a társalgás. A nagy és erös emberek, szelídsége, magabiztossága sugárzik belöle. Minden nap mos, mert az általvetökben csak egy váltás ruha fér el. Fürgén gyalogol s pontosan fogalmaz. Állandóan kész a nevetésre, az utat fizikai eröpróbának tekinti, nem ritka, hogy 35-40 km-t is megtesz egy nap. Az úton jöttem rá, mondja, hogy milyen picike és elesett az ember. Elmerül a napi taposó malom gondjai között s nincs ideje semmire sem. Élünk mint hangyák, rohanunk olyan dolgok után amire nincs semmi szükségünk de ami a kezünk ügyében van, azzal nem törödünk. Na megyek, te lassú vagy, mondja. Többet nem találkoztunk.
Hannah, Norvégiából.
Alacsony, picike asszony, hófehér hajjal, 74 éves. Ránctalan, síma arcán állandó mosoly és szelíd szeretet látható. Mindig feketében. Háromszor talalkoztam vele, kétszer hosszabban beszélgettünk. Az egyik alkalom Foncebadonban volt, ott ismerkedtünk meg. Tikkasztó meleg, 30 fok fölött, pedig 1300 m-nél is magasabban voltunk. A faluban talán 5 épp ház van, abból 3 zarándok szállás. A szállás elötti asztalnál üldögéltek s egy szabad szék volt pontosan Hannah mellett. Mint kiderült, ugyan azt a sört ittuk, s elkezdtünk beszélgetni. Pár perc múlva jött a pincér fiú s mondta Hannahnak, hogy bent már meg is terített neki. Legközelebb Ponferradában talalkoztam vele, egy szobába kerültünk a szálláson. Régi ismerösként üdvözöltük egymást, majd mindegyikünk ment a dolgára. Én mosni, Hannah vásárolni. Este nagyon szép idö volt s a szállás árnyékos kertjében ültem le vacsorázni. Hideget ettem, francia kenyér, sonka, olajbogyó, sajt és egy üveg jófajta spanyol vörös bor volt a vacsorám. Pár perc múlva megjött Hannah s amikor meglátott, mellém telepedett. Beszélgetés közben elmondta, hogy egy éve halt meg a férje, akit hat hónapig ápolt s a férje halála után határozta el, hogy megjárja az El Camino-t. Az egész családja igyekezett lebeszélni öt az útról, mondván, hogy ilyen idös korban már nagyon veszélyes lehet az út. Voltak nehezebb és könnyebb napjai de mindig vidám, mosolygós volt. Nem szabott magának határidöt, odaér majd amikor megérkezik. Amikor az útról kérdeztem, azt mondta: Egész életemben dolgoztam, mindig másokra figyeltem, a férjemre, a gyerekeimre, az unokáimra, magamra soha nem hagytam semmi idöt. Amikor a férjem meghalt, 48 éves házasok voltunk, azt hittem mindennek vége. Az El Camino-ról sokat hallottam s tudtam, nekem végig kell menni ezen az úton. Amikor elkezdtem nagyon nehéz volt. Nem hittem volna, hogy eljutok eddig. Azután egyre könnyebb let. Egyre többet foglalkoztam magammal, az életemmel s rájöttem arra, hogy minden ami nehéz volt az életemben e felé az út felé mutatott, erre készített fel, még akkor is, ha nem tudtam róla. Most hogy az úton vagyok tökéletes békében vagyok magammal és a sorsommal. Nem számít az, hogy hány éves az ember, mert ha az út hívja akkor végig is tudja csinálni. Azt hiszem életem legjobb döntése volt, hogy elindultam. Hogy megérkezem-e? Nem fontos. A fontos az, hogy olyan élménnyel lettem gazdagabb amit már nem is reméltem az élettöl.
John, Dél-Afrika
64 éves, biciklivel járja az utat, Leon-ból indult s hat nap alatt tervezi megtenni az utat Santiago de Compostela-ig. 45 éves koráig egy bankban dolgozott, ahol az igazgatóságig vitte s egy nap mindenböl elege let, kilépett. Fél év múlva pénzügyi tanácsadóként befektetéseket kezdett kezelni, magán embereknek. 56 éves korára elérte azt, hogy ha 80 évig él, akkor sem lesznek anyagi gondjai. Elkezdett utazni, bejárta a fél világot legutóbb a Himalája alaptáborába szervezett úton vett részt. 3800 m-röl indult az expedíció s a 4500 m-en lévö alaptábort 1 hét alatt érték el. Napi 100 m-t haladtak vertikálisan ami 800-1200 m-es távolságot jelentett. Ez után határozta el, hogy a Camino-t megjárja. Egyedül él, két felnött gyereke van. Az O Cerebreiro-ról való lejövetelt élete legnagyobb kalandjának mondta. “Volt olyan szakasz, ahol 65 km-es sebességgel jöttem lefele”, mondja s vigyorog mint egy kölyök. Beszélgettünk a dél-afrikai politikai helyzetröl, a változásokról, Kanadáról, kétszer volt Vancouver-ben, arról, hogy milyen nehéz ma az ifjúság helyzete, no meg az idöseké, a gazdasági válságról, meg sok egyébb mindenröl. Amikor az útra terelödött a szó, elgondolkozva mondta; “Van otthon egy barátom aki bankigazgató volt, a felesége pedig jól menö jogász. Egy napon mindenüket eladták, úgy ahogyan mondom, mindenüket, s az egész cuccuk ami megmaradt, belefért egy-egy hátizsákba. Elindultak gyalog, bejárták Dél-Afrikát, azután Afrika több országát, majd Ázsia következett. Mindenhova gyalog. Egyszer amikor otthon voltak találkoztam velük s beültünk valahova ebédelni. Azt mondták nekem, hogy ennyire elégedettek, egészségesek, nyugodtak, soha életükben nem voltak még, mint azóta, hogy mindenüket eladták s nincs semmi tulajdonuk. Az utazás, gyalog teljesen kielégíti öket. Akkor még javában dolgoztam s el nem tudtam képzelni, hogy lehet valaki ennyire hülye, hogy mindent feladva csak teng-leng a világban, minden komolyabb cél nélkül. Elég volt 3 nap az El Camino-n, hogy teljesen megértsem öket. Soha, sehol, bármerre is jártam, nem éreztem azt a megbékéltséget, nyugalmat amit itt az úton erzek. Most megállok egy színes bokor elött, egy kis pataknál s nem érdekel, hogy mikor érek “oda”, mert tudom, hogy mindenképp oda fogok érni. Hogy mikor, az egyáltalán nem fontos. Azt hiszem erröl beszélt a barátom, amit én most 15 évvel késöbb értettem meg s ezt csak ennek az útnak köszönhetem.”
K.
